A koronavírus veszélyessége miatt megjelenése esetén az egyes országok szigorúan lépnek fel annak érdekében, hogy terjedését megakadályozzák, megállítsák. Ennek legjobb módja a karantén, vagyis a fertőzött vagy fertőzésgyanús személyek elkülönítése, súlyos esetben pedig egyes intézmények, területek, akár egész városok lezárása. Amennyiben ez utóbbira sor kerül, a lezárt területen munkáltatók is előfordulhatnak. A terület lezárása több szempontból is kihatással lehet a munkáltató működésére, a legsúlyosabb negatív következménye, hogy a munkavállalók a lezárt területre a területen kívülről nem mehetnek be, még akkor sem, ha kötelességük lenne ott munkát végezni. A munkáltató működését akadályozhatja, hogy ilyen esetben nem biztos, hogy rendelkezésére állnak a munkavégzéshez szükséges anyagok, eszközök. A fentiek okán a lezárás azzal járhat, hogy a munkáltató nem tud eleget tenni foglalkoztatási kötelezettségének egyes, vagy akár az összes munkavállaló tekintetében.
A foglalkoztatás a munkáltató egyik legfőbb kötelezettsége [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 51. § (1) bekezdés], így amennyiben a beosztás szerinti munkaidőben ennek nem tesz eleget, az állásidőnek minősül, és fő szabály szerint erre az időtartamra a foglalkoztatás, munkavégzés hiányában is köteles a munkavállalónak az alapbérét megfizetni [Mt. 146. § (1) bekezdés]. Ez alól kivétel azonban az, amikor a foglalkoztatási kötelezettségnek a munkáltató valamilyen elháríthatatlan külső ok miatt nem tud eleget tenni [Mt. 146. § (1) bekezdés], márpedig a koronavírus terjedése, és az emiatt elrendelt lezárás a munkáltatótól független, arra neki ráhatása nincs, így az részéről nem elhárítható, tehát a zárlat idején az alapbér megfizetésére nem köteles.
